Balla Tomi maratoni morzsája
Először szeretnék kitérni az előzményekre, valamint sportos múltamra, utána pedig több soron keresztül szeretném elmesélni maratoni futásomat, ahogyan Én láttam. Gyerekkoromtól kezdve örökmozgó típus vagyok. Általános iskolában több sportágat is űztem. Röplabdáztam 4 éven keresztül, valamint lábtenisz és foci versenyekre is jártam. Köszönhető volt nagyszerű testnevelés tanáromnak Tóka Laci bácsinak, aki már sajnos nem lehet közöttünk.
A röplabda szeretetét tovább vittem magammal a középiskolába is, ahol 24 órás rendezvényeken, 1 napos tornákon vettem részt. Volt egy Guinness rekord döntés is ami azt jelentette, hogy 19-ed magammal 90 órán keresztül röplabdáztunk bizonyos időközönként váltva egymást. Futással úgy volt ezekben az időkben, hogy a kötelezőt azt lefutottam és ennyi. Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha futni fogok rendszeresen, pláne nem, hogy Maratonon rajthoz fogok állni. Eljött az érettségi időszaka, ahol sikerült levizsgáznom minden tantárgyból. Ezután jött a kérdés, hogy hová kellene tovább menni tanulni. Vegyész technikus mellett döntöttem, viszont nyár közepén kaptam egy levelet, hogy mégsem indul létszám hiányában a képzés, de egy másik iskolában felajánlották levelükben a Logisztikai technikus képzést. Így lett belőlem Logisztikai ügyintéző technikus. Ennek a kis bevezetésnek a tanulmányaimba annyi jelentősége volt, hogy ha a vegyész technikus képzésen indulok el, akkor talán soha nem ismerkedek meg azzal a személlyel, akinek köszönhetem azt, hogy elkezdtem futni. Ő pedig nem más, mint Dr. Péntek Zoltán. 2012 őszén volt egy nap az iskolában, ami a sport jegyében telt. Ennek a napnak a keretében került sor arra, hogy Zoli maratoni beszámolójával megtisztelt Minket az egyik órán. Oly annyira átéltem az egész előadást, melynek a következtében megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy ezt Én is át szeretném élni. Szerencsére nem voltam vele egyedül. Szívós Alex barátom is hasonló véleményen volt, mint én, így megfogadtuk azon a napon, hogy mi is le fogjuk, majd egy nap futni a Maratont.
A nagy Nap.
2015.10.11.-én eljött az a nap, amire 22 hónapig készültem. Ez pedig nem volt más, mint a 30. Budapest Spar Maraton. Egész héten pocsék időjárás volt, így esélyes volt, hogy vasárnap is 10 fokban és esőben kell majd teljesítenünk a 42 km-es távot. Kicsi verseny drukk volt bennem a futást megelőző napon, de bíztam Magamban és ismerőseim is bíztattak, hogy képes vagyok teljesíteni a távot.
Egész úton esett az eső, csupán a rajt előtt 20 perccel állt el, így reménykedhettünk, hogy verseny alatt is meg kegyelmeznek Nekünk az égiek. A versenyre Bátyám vitt fel kocsival és most először Édesanyám is elkísért. Mikor, ha nem akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Litéren Péntek Grétit is felvettük. Ő 10 km-es távon állt rajthoz. Negyed 9-kor sikeresen oda értünk az 56-osok terére ahol a verseny központja volt. Ezután nem volt más dolgunk, mint, hogy megkeressük ismerőseinket, közös fotó, nyújtás, átöltözés, majd irány a rajt terület. Konkrétan úgy préselődtünk be a rajt zónába, olyan sokan voltak. Itt még sikerült összefutnom Katával is aminek nagyon örültem.
Eljött a várva várt pillanat. 10, 9, 8, …….. 2,1 és eldördült a rajtpisztoly. A nagy tömeg miatt szakaszos rajt volt, így volt egy kis időm átgondolni gyorsan a dolgokat. Át pörgettem gyorsan a fejemben, hogy mennyi edzés és verseny van a hátam mögött, amik részben azért voltak, hogy le tudjam futni a 42 kilométert. Bő 10 perc után Mi is elrajtoltunk. Tervem az volt, hogy 6 perc/km-es átlag tempóban sikerüljön beérnem a célba. Elején Katával futottam egészen 8 km-ig. Az Ő tempóját kicsit gyorsnak éreztem, így visszaálltam a saját tempómba. Ennek köszönhetően sikerült már az elején összeszednem 7 perc előnyt. Tudtam, hogy ez majd a vége felé jól fog jönni. Innentől már csak Magamra számíthattam, na meg a szurkolókra illetve a többi futóra. Felemelő érzés tud lenni, mikor az ember elhalad egy-egy zenés pont mellett, – ugyanis az egész táv során különböző zenekarok buzdították a futókat- ahol új erőre kapva haladtam előre. Fejemben mindig csak a következő 10 km lebegett valamint a következő frissítőpont. Vártam, hogy mikor ér el a „holtpont” amire végül 32 km környékén került sor. Innentől kezdtem érezni, hogy fáradok és a 7 perces előny szép lassan csökken. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy Édesanyámék ott várnak a célban és nem okozhatok Nekik csalódást, így gyorsan elűztem azokat a gondolatokat, hogy meg kéne állni.
37 km után már szinte mindegyik kilométer táblát megkönnyeztem, ugyanis tudtam, hogy már nincsen sok vissza és az álomból valóság válik. Utolsó 2 km-en már lehetett látni a célkaput, de a befutó előtt még tettünk egy kis kitérőt a Városligetbe. Pár száz méterrel a cél előtt még tudtam egy kicsit tempósabban futni, aztán a célkapu előtti 100 métert laza kocogós tempóba tettem meg. Célkapun áthaladva a levegőbe csapva egy elégedett mosollyal vettem tudomásul, hogy igen, Megcsináltam!!!! Édesanyámékat keresetem a célkapu körül, de sajnos nem vettem Őket észre, de Ők látták a befutómat szerencsére. Sikerült 6 perces tempóban beérnem a célban amit annyit jelentett, hogy 4:13:22-es idővel teljesítettem a távot.
Célba érkezés után olyan szinten fájtak a lábaim, hogy lépni alig tudtam. Befutó csomag átvétele után egyből kerestem egy helyet ahová le tudok ülni és ott vártam meg Bátyámékat. Nyakamban lógott az az érem ami bizonyítja, hogy le futottam a Maratont. Hihetetlen érzés volt. Rajtszámomon kívül még volt egy másik lap is ami a hátamon volt. Ez arra hívta fel az emberek figyelmét, hogy ez az 1. Maratonom. Ez sokat segített mivel, olyan buzdító mondatokat kaptam, mint például – „ Gyerünk barátom. Megtudod csinálni” – „Tomikának ez az 1. Hajrá! Egy életen át emlékezni fogsz rá.” Befutó után még izgultam Zoliért meg Alexért, hogy mikor érnek célba. Zoli végül 4:30:29, Alex pedig 5:10:10 alatt ért be, Katának pedig 3:44:13-as idővel sikerült beérnie.
Egy szó, mint száz. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült valóra válltani az álmomat és köszönöm Mindenkinek aki drukkolt.
Köszönöm a figyelmet!